Első fejezet

1.fejezet

Hamar fel kell nőni

Ahogy teltek-múltak az évek egyre több ember fordult meg a házunkban, és ilyenkor mindig olyan érzésem volt, mintha mindenki csak miattam lenne itt. Az anyám ilyenkor mindig előadta a történetét az ő őstehetség kisfiáról, és általában a végén mindig a zongora mögött kötöttem ki. Nagyon hízelgő volt, hogy anyám ilyen büszke rám, de néha már kínos volt az a sok bámuló szempár. Hiszen még csak öt éves voltam!

Egy idő után aztán az emberek kezdtek megfeledkezni rólam- legalábbis én ezt hittem- és ennek valahogy örültem. Aztán rá kellett jönnöm, hogy csak a háború miatt nem jönnek, hiszen mindenki a családjával akarja tölteni azt a kevés időt, ami még van. Ekkor eszembe jutott, hogy az apám is katona, így valószínűleg ő is csatlakozni fog a bajtársaihoz. Mintha csak megéreztem volna a dolgot, lélekszakadva futottam ki a szobámból. Mire kiértem, apám már anyámat vigasztalta a konyhában.

• Ne aggódj drágám! Hamarosan újra találkozunk! Te csak a fiunkkal foglalkozz!- mondta síró anyámnak, miközben észrevette, hogy én is ott vagyok.
• Ó, szia fiam! Gyere öleld meg az apádat!- intett.

Nekem nem kellett kétszer mondani, mivel tudtam, lehet, hogy most lesz rá alkalmam utoljára.

• Na, ugyan! Egy férfinak nem szabad sírnia!- törölgette le apám krokodilkönnyeimet.
• Én nem is sírok!- mondtam durcásan.

Ekkor hirtelen belépett az ajtón Steven Collins és fia Carl, aki velem egy idős volt. Ők voltak a család legjobb barátai.

• Ne aggódj barátom! Majd én vigyázok a családodra, míg vissza nem érsz!- mondta apámnak, akinek hirtelen megkönnyebbülést láttam a szemében. Apám még egy csókot nyomott anyám arcára, majd kilépett az ajtón, nem tudva, hogy visszatér e még valaha.



Már több év el telt, mióta apám kilépett az ajtón. Én már betöltöttem a tizenharmadik életévemet, így már csak egy évem volt az általános iskolából. De még mindig, ennyi év után is ugyanarra a képre értem haza. Az anyám az ablak előtt ül, és reménykedik, hogy egyszer csak megpillantja apám közeledő alakját. Persze mind a ketten tudjuk, hogy nem így lesz, főleg miután megkaptuk a haláláról szóló táviratot.

• Szia anyu! Megjöttem!- mondtam anyámnak, amivel sikerült kizökkentenem emlékei rabságából.
• Ó, szia Edward! Hát haza értél? Kérsz valamit enni?
• Nem köszönöm!
• Ó, szia Carl! Ne haragudj észre sem vettelek!- mondta anyám még mindig kicsit mélázva.
• Jó napot Mrs. Masen!- köszönt Carl udvariasan.

Carl még egy órát volt nálunk, de nem igazán tudtam rá figyelni, amit persze ő észre is vett.

• Mi a baj Edward?- kérdezte kissé aggodalmasan legjobb barátom.
• - Jaj, ne haragudj, csak azon jár az eszem, hogy hogyan mondjam meg anyámnak ezt a gimnázium dolgot!
• Ugyan már Edward! Édesanyád nagyon büszke lesz rád ha megtudja, hogy orvos szeretnél lenni!
• - Jó, de mi lesz ha azt szeretné, ha apám nyomdokaiba lépnék!
• Szerinted anyád azt szeretné, hogy egyszer csak te is eltűnj az életéből?- kérdezte Carl kissé szemrehányóan, de tudtam, hogy igaza van.

Anyám mindent megtenne azért, hogy biztonságban tudjon, így biztos örülni fog az ötletemnek. Miután Carllal jól átgondoltuk, hogy mit kéne mondanom, elbúcsúzott és elindult haza.

• Sok szerencsét!- mondta mikor kilépett az ajtón.

Nem tudtam mire céloz ezzel, hiszen biztos volt benne, hogy anyám boldog lesz az ötletemtől.

• Anya, beszélhetnénk valami fontos dologról?- kezdtem hozzá.
• Hát persze fiam! Mit szeretnél mondani?
• Hát szóval arra gondoltam, hogy mi lenne ha az általános iskola után gimnáziumba mennék, hogy orvos lehessek!- úgy elhadartam a mondat végét, hogy nem voltam benne biztos, hogy anyám megértette.

Főként azért, mert nem mondott semmit, csak meredt maga elé. Aztán valami olyan történt, amire nem számítottam. Anyám arcán széles mosoly jelent meg.

• Hát persze kisfiam! Már azt hittem apádat akarod majd követni, és téged is elveszítelek!- mondta anyám, és bármennyire volt fájdalmas apám elvesztésének emléke anyám arcáról nem tűnt el a mosoly.

Nagyon boldog voltam, hogy mosolyogni láttam és annak még jobban örültem, hogy miattam ő is boldog.



Ezek után alig vártam, hogy elkezdődjön végre a gimnázium. A legnagyobb meglepetésemre Carl is velem tartott az elhatározásomban, így már ő is csak a jövő évről tudott beszélni. A hetek és a hónapok gyorsabban teltek, mint ahogy gondoltam volna, így mikor végre eljött az első gimnáziumi napom, alig fértem a bőrömben. Ez volt az első koedukált iskola és ez még kíváncsibbá tett.

A legjobb barátom még nálam is izgatottabb volt, tudván, hogy lányok is lesznek az épületben.

• Képzeld csak el Edward! Lányokkal együtt fogunk tanulni! Fel tudod te ezt fogni!?- mondta Carl széles vigyorral az arcán.

Tudtam, hogy innentől kezdve másról sem tud majd beszélni, de azért próbáltam lecsillapítani.

• Ugyan már Carl! Ez nem olyan nagy ügy! Különben is mi tanulni megyünk oda nem megházasodni!
• Persze, persze!- prüszkölte oda a szavakat, de láthatólag nem hatotta meg és inkább elmerült a gondolataiban...

Az épület hatalmasabb volt, mint azt álmaimban gondoltam volna. Igaz anyám mondta, hogy Chicago egy másik világ, de bele sem tudtam gondolni, hogy valójában mire gondol.