Első fejezet

1.fejezet

Hamar fel kell nőni

Ahogy teltek-múltak az évek egyre több ember fordult meg a házunkban, és ilyenkor mindig olyan érzésem volt, mintha mindenki csak miattam lenne itt. Az anyám ilyenkor mindig előadta a történetét az ő őstehetség kisfiáról, és általában a végén mindig a zongora mögött kötöttem ki. Nagyon hízelgő volt, hogy anyám ilyen büszke rám, de néha már kínos volt az a sok bámuló szempár. Hiszen még csak öt éves voltam!

Egy idő után aztán az emberek kezdtek megfeledkezni rólam- legalábbis én ezt hittem- és ennek valahogy örültem. Aztán rá kellett jönnöm, hogy csak a háború miatt nem jönnek, hiszen mindenki a családjával akarja tölteni azt a kevés időt, ami még van. Ekkor eszembe jutott, hogy az apám is katona, így valószínűleg ő is csatlakozni fog a bajtársaihoz. Mintha csak megéreztem volna a dolgot, lélekszakadva futottam ki a szobámból. Mire kiértem, apám már anyámat vigasztalta a konyhában.

• Ne aggódj drágám! Hamarosan újra találkozunk! Te csak a fiunkkal foglalkozz!- mondta síró anyámnak, miközben észrevette, hogy én is ott vagyok.
• Ó, szia fiam! Gyere öleld meg az apádat!- intett.

Nekem nem kellett kétszer mondani, mivel tudtam, lehet, hogy most lesz rá alkalmam utoljára.

• Na, ugyan! Egy férfinak nem szabad sírnia!- törölgette le apám krokodilkönnyeimet.
• Én nem is sírok!- mondtam durcásan.

Ekkor hirtelen belépett az ajtón Steven Collins és fia Carl, aki velem egy idős volt. Ők voltak a család legjobb barátai.

• Ne aggódj barátom! Majd én vigyázok a családodra, míg vissza nem érsz!- mondta apámnak, akinek hirtelen megkönnyebbülést láttam a szemében. Apám még egy csókot nyomott anyám arcára, majd kilépett az ajtón, nem tudva, hogy visszatér e még valaha.



Már több év el telt, mióta apám kilépett az ajtón. Én már betöltöttem a tizenharmadik életévemet, így már csak egy évem volt az általános iskolából. De még mindig, ennyi év után is ugyanarra a képre értem haza. Az anyám az ablak előtt ül, és reménykedik, hogy egyszer csak megpillantja apám közeledő alakját. Persze mind a ketten tudjuk, hogy nem így lesz, főleg miután megkaptuk a haláláról szóló táviratot.

• Szia anyu! Megjöttem!- mondtam anyámnak, amivel sikerült kizökkentenem emlékei rabságából.
• Ó, szia Edward! Hát haza értél? Kérsz valamit enni?
• Nem köszönöm!
• Ó, szia Carl! Ne haragudj észre sem vettelek!- mondta anyám még mindig kicsit mélázva.
• Jó napot Mrs. Masen!- köszönt Carl udvariasan.

Carl még egy órát volt nálunk, de nem igazán tudtam rá figyelni, amit persze ő észre is vett.

• Mi a baj Edward?- kérdezte kissé aggodalmasan legjobb barátom.
• - Jaj, ne haragudj, csak azon jár az eszem, hogy hogyan mondjam meg anyámnak ezt a gimnázium dolgot!
• Ugyan már Edward! Édesanyád nagyon büszke lesz rád ha megtudja, hogy orvos szeretnél lenni!
• - Jó, de mi lesz ha azt szeretné, ha apám nyomdokaiba lépnék!
• Szerinted anyád azt szeretné, hogy egyszer csak te is eltűnj az életéből?- kérdezte Carl kissé szemrehányóan, de tudtam, hogy igaza van.

Anyám mindent megtenne azért, hogy biztonságban tudjon, így biztos örülni fog az ötletemnek. Miután Carllal jól átgondoltuk, hogy mit kéne mondanom, elbúcsúzott és elindult haza.

• Sok szerencsét!- mondta mikor kilépett az ajtón.

Nem tudtam mire céloz ezzel, hiszen biztos volt benne, hogy anyám boldog lesz az ötletemtől.

• Anya, beszélhetnénk valami fontos dologról?- kezdtem hozzá.
• Hát persze fiam! Mit szeretnél mondani?
• Hát szóval arra gondoltam, hogy mi lenne ha az általános iskola után gimnáziumba mennék, hogy orvos lehessek!- úgy elhadartam a mondat végét, hogy nem voltam benne biztos, hogy anyám megértette.

Főként azért, mert nem mondott semmit, csak meredt maga elé. Aztán valami olyan történt, amire nem számítottam. Anyám arcán széles mosoly jelent meg.

• Hát persze kisfiam! Már azt hittem apádat akarod majd követni, és téged is elveszítelek!- mondta anyám, és bármennyire volt fájdalmas apám elvesztésének emléke anyám arcáról nem tűnt el a mosoly.

Nagyon boldog voltam, hogy mosolyogni láttam és annak még jobban örültem, hogy miattam ő is boldog.



Ezek után alig vártam, hogy elkezdődjön végre a gimnázium. A legnagyobb meglepetésemre Carl is velem tartott az elhatározásomban, így már ő is csak a jövő évről tudott beszélni. A hetek és a hónapok gyorsabban teltek, mint ahogy gondoltam volna, így mikor végre eljött az első gimnáziumi napom, alig fértem a bőrömben. Ez volt az első koedukált iskola és ez még kíváncsibbá tett.

A legjobb barátom még nálam is izgatottabb volt, tudván, hogy lányok is lesznek az épületben.

• Képzeld csak el Edward! Lányokkal együtt fogunk tanulni! Fel tudod te ezt fogni!?- mondta Carl széles vigyorral az arcán.

Tudtam, hogy innentől kezdve másról sem tud majd beszélni, de azért próbáltam lecsillapítani.

• Ugyan már Carl! Ez nem olyan nagy ügy! Különben is mi tanulni megyünk oda nem megházasodni!
• Persze, persze!- prüszkölte oda a szavakat, de láthatólag nem hatotta meg és inkább elmerült a gondolataiban...

Az épület hatalmasabb volt, mint azt álmaimban gondoltam volna. Igaz anyám mondta, hogy Chicago egy másik világ, de bele sem tudtam gondolni, hogy valójában mire gondol.

Meg is hoztam az előszót, bár nem tudom hány érdeklődő lesz!!!

Előszó

1901. június 20.-án, ezen a gyönyörű nyári napon született meg Edward és Elizabeth Masen egyetlen gyermeke, ifjabb Edward Anthony Masen. Már az első pillanatban elbűvölt mindenkit hatalmas zöld szemeivel és bronzbarna fürtjeivel. A szülei nagybecsű kincsként kezelték egyetlen fiukat, de bárhogy próbálták, a külvilág elől nem tudták eltitkolni kilétét. Főleg miután kiderült hatalmas tehetsége, mely a zenében tűnt ki. Már négy éves korában úgy zongorázott, mint a legtöbb profi. Szülei nagyon büszkék voltak apró csemetéjükre.

NEWS!!!!

Mint azt látjátok a blog elég nagy változáson ment át!
Erre azért volt szükség, mivel egy teljesen új történet kerül majd fel!
Ezt a történetet már elég régen kezdtem el, és nem is igazán akartam nyilvánosságra hozni, de úgy gondoltam miért ne!
Ez most nem Rob&Kris, de még csak nem Ed&Bella párosítású töri lesz!
Ez a történet Edward vámpírrá válása előtti életét meséli el!
Lehet, hogy már sokan találkoztak ilyen, vagy hasonló történettel, de én személy szerint még nem!
Remélem elnyeri majd a tetszéseteket!
A prológus is hamarosan felkerül!

Marcy R.

Hírek!!!

Sziasztok!

Tudom, hogy már elég rég volt friss, pedig megígértem, hogy hozom, de sajnos a gépem teljesen megadta magát, úgy hogy amíg nem sikerül a helyreállítás addig nem tudom hozni!
Aki képes még egy kicsit türelmesnek lenni, annak nagyon köszönöm!!!!
Amint tudom, hozom az új részt!!!!

Marcy R.

Hírek!

Sziasztok!

Tudom, hogy várjátok már az új fejezetet, de sajnos még egy kicsit várni kell rá!
Már elkezdtem megírni, és elég jól is haladtam egy darabig, de aztán kicsit túlbonyolítottam a dolgokat, így a végén csak egy nagy zűrzavar lett belőle!
Már a javításán dolgozom, és legkésőbb kedden fel is rakom!
Addig is csak még egy kis kitartást szeretnék kérni tőletek!!!

Marcy R.

Első fejezet!

Meg is hoztam az első fejezetet! Igaz kicsit megcsúsztam vele, és nem is lett valami hosszú, de ez még csak az első! Igazából ez amolyan bemutatkozó fejezet, amiből megtudhattok egy két dolgot a főszereplőkről!
Na de most már irány olvasni, és a végén kommentelni!

MarcyR.



1. fejezet

(Kristen szemszöge)

Reggel hét óra, egy újabb hétfői nap. Újra elkezdődik egy szokványos hét, amely a hétvégi pihenés után egy kicsit nehezebben indul, még számomra is, de azért erőt vettem magamon és kikászálódom az ágyamból. Elsőnek a fürdőszobát céloztam meg, hogy valamelyest frissebbnek érezzem magam, ami persze a számomra éltető koffein adag nélkül lehetetlen, így egy gyors zuhany után ezt is pótoltam. Magamra kaptam a szokásos egyenruhám, és készen is álltam, hogy elinduljak a Dreams Coffe House nevű hely felé. A név egy kis kávézót rejt magában, ami régen még a családom irányítása alatt volt, de miután úgy gondolták, hogy ők már elég öregek egy ilyen hely vezetéséhez, ezért átadták nekem a stafétát. Persze én sosem szerettem játszani a főnököt, jobban szerettem kivenni a részem a munkából, így én is ugyanúgy dolgozom, mint bárki más a kávézóban. Így a munka is sokkal gördülékenyebb, mert a beosztottak nem is igazán azok, sokkal inkább barátoknak mondanám őket!

A barátom, Greg szerint ennél nagyobb butaságot nem is tehettem volna, mert így sosem fogom elérni, hogy tiszteljenek. De én valahogy nem is vágyom erre. Imádom a munkám, és ez nekem, ebben a formában nagyon is megfelel. De ezt hogyan is magyarázhatnám meg egy olyan embernek, aki Los Angeles egyik legmenőbb ügyvédi irodáját vezeti. Még jó, hogy ott megköveteli a tiszteletet.

Greggel négy évvel ezelőtt találkoztam, egy jótékonysági fesztiválon, amire a családom is hivatalos volt. Elsőre egy felfuvalkodott hólyagnak tűnt, akit más nem érdekel, csak a saját hírneve, de aztán, ahogy egyre jobban megismertük egymást, már átláttam az álarcán.
A rendezvényen sokat beszélgettünk, és egyre jobban kezdtünk egymásra hangolódni, majd az este végeztével telefonszámot cseréltünk. Nem nagyon reménykedtem abban, hogy hallok még felőle, de másnap délelőtt felhívott és megbeszéltünk egy újabb találkozót. Mindez már négy éve történt, de nekem ma is olyan, mintha tegnap lett volna. Pedig azóta elég sok minden megváltozott. Közös házba költöztünk, együtt intézzük el az ügyes bajos dolgainkat. Már csak az esküvő hiányozna az életünkből, de Greg nem akar semmit sem elsietni, és én sem vagyok egyike az olyasfajta lányoknak, akik bármit megadnának egy hatalmas lagziért. Jó nekem így, ahogy van.

Gondolat menetemet egy mögöttem álló kocsi dudája szakította meg, ami türelmetlenül jelezte, hogy jó lenne, ha végre elindulnék, mivel zöld a lámpa.
A kávézóhoz érve ismét azzal kellett szembesülnöm, hogy megint én vagyok az első, aki ideért, aztán az órámra pillantva meg is értettem, miért.
- Még csak ennyi az idő? Úgy tűnik, ezt sosem fogom „kinőni”!
- Hé főnök, hát te meg kivel diskurálsz?- lépett mögém Nathan, az egyik pincér, amitől én majdnem szívrohamot kaptam.
- Jézus, muszáj neked mindig settenkedned! Különben meg hányszor mondjam még el neked, hogy ne hívj főnöknek!
- Ugyan szívi, nem tehetek róla, hogy te vagy a legcsodásabb főnök! Sőt a főnökök főnöke!- bókolt kedvenc munkatársam, de tőle ezt sosem kellett komolyan vennem, mivel tudtam, hogy teljesen másfelé húz, mint rendes férfi társai.- Amúgy Mandy mikor is érkezik?
- Neki ma csak tíztől kezdődik a műszak, úgy hogy kénytelen leszel velem kicipelni az asztalokat a teraszra!- válaszoltam mosolyogva.
Ugyan nem nagy lelkesedéssel, de Nathan segített kipakolni az asztalokat a teraszra, majd bent is elvégeztünk minden teendőt, majd egy gyors ellenőrzés után végre elindulhatott a nap.

(Rob szemszöge)

- Rob, most komolyan! Tudom, hogy imádod a munkádat, de ez nem túlzás egy kicsit! Már tizenegy is elmúlt, de te még mindig itt ülsz, és az aktákat bújod!- jött az asztalomhoz Michael, a főnököm.
- Tudom, de annyira meg akarom oldani ezt az ügyet, hogy amúgy sem tudnék most aludni!
- Tudod mit! Most szépen fogod magad, haza mész, alszol egyet, és majd holnap, ha kipihented magad, akkor folytathatod! És ezt most vedd parancsnak!
- Jó legyen! De csak azért, mert te vagy a főnök!- mosolyogtam fáradtan, majd magamra kapva a kabátomat elhagytam az irodát.

Az egész pályafutásom hét évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy utcai lövöldözés közben az apám az életét vesztette. Ő járőrként dolgozott a londoni rendőrségen, amikor egy megvadult férfi a pisztolyával az utcára rohant, és mindenkire lőtt, aki mozgott. Apám épp az ott lévő embereknek próbált segíteni, amikor egy eltévedt golyó eltalálta. Hívták a mentőket, de már nem tudtak rajta segíteni.
Láttam anyámat és a húgomat összetörni a gyász miatt, és akkor elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy más családok is átéljék mindazt, amit nekünk kellett. Apám halála után én is jelentkeztem az Akadémiára, majd a sikeres vizsga után munkát is kaptam a londoni Nyomozóirodában. Azóta már elköltöztem otthonról, és minden napomat az irodában töltöm. Ez idő alatt sikerült olyan szintre feltornáznom magam, hogy a rövid pályafutásom alatt is majdhogy nem én oldottam meg a legtöbb ügyet. Anyám nagyon büszke rám, de ugyanakkor félt is. Nem akar engem is elveszíteni, mint az apámat.

Haza felé tartva sok emlék felidéződött bennem, amit a telefonom csörgése szakított meg.
- Szia anya!- szóltam bele a telefonba, mert tudtam, hogy ilyenkor már csak ő kereshet. Mindig ezt csinálja, ha nem hívom egész nap.
- Kisfiam, mégis hol voltál eddig, miért nem hívtál fel!? Halálra aggódtam magam!
- Ne haragudj, csak teljesen elmerültem a munkában, és az időd sem nagyon figyeltem! De nyugodj meg, már haza felé tartok!
- Többet ne tedd ezt velem, tudod, hogy mennyire aggódóm!
- Igen tudom, de hidd el, ha valami bajom esik, te tudod meg elsőnek!- próbáltam megnyugtatni anyámat, de nem éppen a megfelelő módon.
- Ez egyáltalán nem vicces Robert! Az anyád vagyok, és az a dolgom, hogy aggódjak!- oktatott ki kicsit erélyesebben.
- Ne haragudj! Csak kicsit fáradt vagyok! Nem sokat aludtam az elmúlt napokban!- mentegetőztem.- De most le kell tennem, majd reggel még hívlak! Szeretlek!
- Én is szeretlek fiam!- mondta kicsit nyugodtabb hangon, majd letettük a telefont.
Közben én is hazaértem, így egy gyors zuhany és vacsora után, bevágódtam az ágyba, és remélve, hogy holnap pontot tehetek az ügy végére, álomra hajtottam a fejem.

A reggel túl gyorsan eljött, így ismét nem sikerült magam teljes mértékben kipihenni. Egy gyors tusolás és reggeli után ismét a kocsimban ültem, és az iroda felé hajtottam, hogy végre megoldhassam azt a nyavalyás ügyet.
És ekkor még nem is sejtettem, hogy az életem mennyit fog változni, röpke három hét múlva.

Ismertető!

Kristen Stewart egy 24 éves lány, aki saját kis kávézóját irányítgatja az Angyalok Városában. Élete boldog és kiegyensúlyozott, egészen az eljegyzése napjáig.

Robert Pattinson a londoni Nyomozóiroda legígéretesebb tagja. Imádja a munkáját, és azt, hogy ezzel rengeteg embernek nyújthat segítséget. Azonban harmonikus életét legjobb barátja megjelenése bolygatja fel.

Hogy miként fonódik össze két ember sorsa, és hogy küzdik le a rengeteg eléjük táruló akadályt, azt megtudhatod, ha olvasod a történetet!

Hello mindenki!

Mint látható, egy újabb bloggal lett több a blogspot rendszerében!:D
Itt ismét egy Robstenes fanfiction lesz olvasható, de egy teljesen új szituációban!
Én ilyen, vagy hasonló történettel még nem találkoztam, de ha esetleg bárki hasonlóságot vél majd felfedezni a saját törijével, az írjon megjegyzést vagy üzenetet a chatbe és orvosoljuk a problémát!

Hamarosan az ismertető is felkerül, és akkor már valóban elindul a sztori! :)

Remélem sok érdeklődőt vonzok majd a gépek elé! :D

Marcy R.